Lehet-e feminista az arany spandex alsó?
2023. január 10. írta: persica

Lehet-e feminista az arany spandex alsó?

A Chippendales mint a női egyenjogúsági harc megtestesülése

A Chippendales alapítója - a később gyilkosságért elítélt botrányhős - Somen "Steve" Banerjee szívesen híresztelte: showjuk a női egyenjogúsági harc megtestesülése és a nők szexuális felszabadítója. Korszakalkotó gondolatához az inspirációt az adta, hogy belegondolt: a nőknek is vannak szexuális igényeik. Tény, hogy a formáció népszerűsége rácáfol a női szexualitást övező évezredes hiedelmekre, ugyanakkor a táncosok olyan visszaélésekről számoltak be, amelyek feminizmus számára – tekintve, hogy az mindkét nem számára egyenlő bánásmódot követel - egyértelműen elítélendő. A Disney+ január 11-én debütáló új, „Isten hozott a Chippendalesben” című minisorozata apropóján, Budai Lotti, író, nőtörténeti kutató járta körül a témát.  

Az 1960-as, 1970-es évek során lezajló társadalmi változások nagyban átalakították a nyugati világ szexről alkotott elképzeléseit: elkezdett megszűnni a szexualitás évezredes tabusítása. Nudista strandok, pornómagazinok és filmek jelentek meg, ám a női egyenjogúság és a nők szexuális felszabadítása szempontjából jóval fontosabb, hogy a nők szexuális vágyai, igényei is terítékre kerültek a közbeszédben, azaz nem csak mennyiségi, de minőségi elmozdulás is történt. Az ugyanis, hogy a nőknek vannak szexuális igényei, hogy vágynak az erotikára és ők is érezhetnek szexuális izgalmat a nyugati világban korántsem számított evidenciának a 20. század közepéig. 

A női szexuális igényeket korábban a társadalom erkölcstelennek minősítette, amihez hozzáadódtak olyan, a női szexualitást övező évezredes hiedelmek, minthogy a nők szexualitása passzív, azaz nem kezdeményező, illetve, ha nőkben ébrednek is szexuális vágyak, akkor az csakis a férfi – potenciálisan a férj – közeledésére támadnak fel, önmagában tehát nem is léteznek. Szintén ősrégi hiedelem, hogy a nők „természetüknél fogva” szemérmesebbek, ha szexualitásról van szó. 

Az áttörés évei: középpontban a nők szexuális igényei 

A hiedelmek elleni harcban az első lényeges áttörést Alfred Kinsey biológus érte el.  1953-ban megjelent A nő szexuális viselkedése című művében, mélyinterjúk és kérdőívek segítségével feltárta, hogy az amerikai nőknek igenis vannak szexuális vágyaik, fantáziáik, sőt rendszeresen maszturbálnak is. Ez az amerikai társadalomból hatalmas megütközést váltott ki, ám a szellemet kieresztette a palackból: a szexuális forradalomnak nevezett időszak során a női élvezet, a nők szexuális vágyainak feltérképezése a tudomány és a közbeszéd érdeklődésének középpontjába került. Az 1970-es évek végére az, hogy a nők bírnak szexuális vágyakkal és az, hogy ezeket ki is nyilváníthatják, ily módon elfogadottá vált. 

Mindezek alapján gondolhatnánk, hogy amikor Steve (Somen) Banerjee, Chippendales-re keresztelt Los Angeles-i bárjában, 1979-ben férfi sztriptíz showkat kezdett rendezni, mely se perc alatt nők tömegeit vonzotta be, akik önfeledten kiabálva adtak hangot a tetszésüknek, vagy épp a bár előtt összetömörülve skandálták, hogy „We want meat!” (azaz „Húst akarunk!”), maga volt a szexuális forradalom betetőzése és a nők szexuális felszabadításának szimbóluma. Ez a kijelentés azonban csak részben igaz. Ami a pozitívum: a show célja, felépítése, a koncepció, a konferanszié, aki a nőket vágyaik minél hangosabb kinyilvánításra ösztönzi, szöges ellentétben áll a nők szexuális igényeiről alkotott évezredes dogmákkal. A férfi sztriptíz showk – legalábbis elvben - olyan biztonságos közeget hoztak létre a nők számára, ahol önrendelkezésüket ítélkezésmentesen és annak a veszélye nélkül gyakorolhatták, tetszésüket egy-egy férfitest láttán anélkül nyilváníthatták ki, hogy nekik maguknak ítélkezéstől kellett volna tartaniuk. A vetkőzésre való hangos buzdítással, tetszésnyilvánítással pedig a nők – ugyancsak rácáfolva az évezredes hiedelmekre - kezdeményező, aktív szereplővé váltak a szexualitás terén, mindeközben pedig a közös szórakozás révén a női összetartozás érzését is erősíthették. 

A Chippendales és a feminizmus ellentmondásai 

Noha a show alapítója, Steve Banerjee minden lehetőséget megragadott a sajtóban, hogy magát és a show-t a nőjogi mozgalmak elkötelezett hívének állítsa be, munkatársai, pl. az egykori konferanszié Richard Barsh úgy nyilatkozott, hogy Banjeree-t sosem foglalkoztatták a női egyenlőség kérdései, „csakis a pénz érdekelte”[1].

Meg kell jegyezni továbbá, hogy a feminista mozgalmak is eltérően értékelik a vetkőző show-kat (férfiakat és nőieket egyaránt). Egyesek szerint éppúgy tárgyiasító iparág, mint a prostitúció, ezért be kell szüntetni, mások azt nehezményezik, hogy a férfi sztriptízshowk ugyanúgy irreális testképet közvetítenek, mint mondjuk a női fehérnemű hirdetések. Megint mások azt mondják, hogy ha valaki a testével akar pénzt keresni, ehhez joga van, amíg nem veszélyeztet vele másokat. Ebben az utóbbi esetben a társadalomnak az a dolga, hogy garantálja ennek biztonságos és emberhez méltó körülményeit és azt, hogy akaratán kívül senkit ne hozhassanak megalázó helyzetbe. Mely tekintetben akadnak hiányosságok a Chippendales háza táján: a táncosok például kötelesek voltak a bankókat lobogtató nőknek csókot osztani, a show tulajdonosai pedig kimondatlanul ugyan, de elvárták tőlük, hogy a show után szexuálisan is rendelkezésre álljanak a hölgy vendégeknek. 

Szintén érdemes megjegyezni, hogy a Chippendales megálmodói férfiak, így elképzelhető, hogy maga a show inkább tükrözi azt, amit ezek a férfiak gondoltak arról, mit akarnak a nők és kevésbé azt, amire a nők tényleg vágynak. Tény ugyanis, hogy a férfi sztriptíz showk sokkal inkább szólnak a szórakoztatásról és a nők közös szórakozásáról, mintsem az erotikáról, összevetve legalábbis a jóval intimebb hangulatú, férfiak számára kialakított sztriptíz műsorokkal. 

És ami a legfontosabb: a feminizmus egyenlő bánásmódot követel mindkét nem számára. Képzeljük el, mit szóltak volna a ’70-es évek feministái, ha férfiak skandálták volna tömegével a női sztriptízklubok előtt, hogy „Húst akarunk!”? Erre a kérdésre, akkor is és ma is a válasz: az emberek efféle tárgyiasítása nem megengedhető és főleg nem tűzhető az egyenjogúság zászlajára. Különösképp, ha figyelembe vesszük miként alakult a Chippendales alapítóinak és a show más közreműködőinek további sorsa: az figyelmeztetőül szolgálhat, hogy ahol az emberi test és a méltóság árucikk, ott hamarosan az emberi életek is értéktelenek lesznek. 

Az „Isten hozott a Chippendalesben" című minisorozat január 11-én debütál a Disney+-on. A szerteágazó krimi Somen „Steve" Banerjee botrányos történetét meséli el, aki a világ legnagyobb férfisztriptíz-birodalmát hozta létre - és nem hagyta, hogy bármi is az útjába álljon. Kapzsiság, intrika és gyilkosság csap össze az 1980-as évek Los Angelesében játszódó, igaz történet ihlette sorozatban.


[1] lásd Natalia Petrzela történész podcast sorozatát a Chippendales történetéről: Welcome to our fantasy

A bejegyzés trackback címe:

https://persica.blog.hu/api/trackback/id/tr2518023386

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása